Brazília, Pavlov kutyája és a küszöb

Tudják, hol vannak most a gólyáink? Ne siessenek a válasszal, mert bár a kérdés feltehető, kíváncsiságom nem természettudományos ismereteikre irányul. Furcsának tűnhet, de a hírműsorok felépítése, működése érdekel. Igaz, számos forrásból szerezhető információ ezeken kívül, de jelentős érvek szólnak amellett, hogy a híradásokat vizsgálat és kritika tárgyává tegyük. Ez szakemberek dolga? Bíztak önök a paprikában? A borban? A parizerben? A biztosítóban, autószerelőben, vonatban, nyugdíjemelésben, atomerőműben? Bíznak még fenntartások nélkül? Nem? Pedig ezeket is szakemberek felügyelik!
A rövidség kedvéért maradjunk az állami Kossuth adó híreinél. Ezek elhelyezése a gyakorlatias szempontokon túl nem igényel indoklást, ám a tartalom összeállításánál bizonyára figyelembe veszik a hallgatottság statisztikai adatait /pl. életkor, nem, foglalkozás, iskolai végzettség, világnézet stb. /, és egyéb, a fogyasztó számára ismeretlen szempontokat.
Nem mellékesen a szocializáció folyamatában válunk hírfogyasztóvá /is/, és ennek során válnak életünk részévé a kapcsolt beidegződések, köztük a tudat alatti reflexek. Nem véletlenül kötik a hírekhez, krónikákhoz a reklámokat, pontos időjelzést, időjárás-jelentést, közleményeket, közérdekű bejelentéseket, de még a sporthíreket is. Meghalljuk a szignált, harangszót, az ötödik sípszót és átadjuk magunkat a… Minek is? Igen, a várakozásnak. Ebben a féloldalas /függőségi/ viszonyban fogyasztói minőségben várjuk, hogy most megmondják nekünk. Meg is mondják, de amit kapunk, az nem jellemezhető pusztán az információ kifejezéssel. Például több a felénk irányuló közlés, mint amennyi bennünk tudatosul. Itt most két „jelenséget” emelek ki a sok közül.
Kezdem a hallhatóval: Feltűnően magas a hallgatói oldalról indokolhatatlannak tűnő, így álhírnek, de inkább rosszindulatú befolyásolásnak nevezhető „véres hír”. Ha megfigyelik, ezek szervetlenül is vannak jelen a hírműsorban, hacsak a folyamatos sulykolásukat nem tekintjük igazolásnak. Ilyenekre gondolok, mint ez a szilveszter körüli: „Buenos Airesben tűz ütött ki egy szórakozóhelyen, 182-en meghaltak. Vagy már idén 01. 2-án: „Peruban tartalékos katonák elfoglaltak egy rendőrőrsöt”. 01. 22-én: „Vietnamban ketten meghaltak madárinfluenzában”. És a többi elsüllyedt, felrobbant, lezuhant, összeütközött stb., stb.
Mondhatnák: ha egyszer ez történt…
Csakhogy: mikor hallottunk ezelőtt Buenos Airesről? Hát Peruról? Vietnámról? Megmondom. A nehézség tudja, mikor. És akkor is ugyanezt. Evvel máris a másik jelenségnél vagyunk, a hiánynál. Önöknél elérte már az ingerküszöböt, hogy pl. a közel Európa méretű Brazíliáról időtlen idők óta nem hallottak érdemleges információt hírekben, krónikákban? Hát Salvadorról? Hogy az meg mi? Hát Kanadáról? Örményországról, Nepálról, Zairéről? Ezek rossz példák voltak. Mert nem hallottak Portugáliáról, Svájcról és Bulgáriáról sem! Nemrég még Moszkvával keltünk és feküdtünk, most meg szinte minden krónikába becsempésznek valami ökörséget „Amerikáról”, holott ráadásul egyelőre ilyen ország nem létezik.
Rendben van, a hírműsorok és az ismeretterjesztés két külön dolog. Ám itt minden kedves hallgató fogalmazza meg a maga kérdését!
Ja, a gólyák. Lassan megindulnak észak felé! Hazafelé… Honnan is? Meg a fecskék. A fecskék! Meg a gémek, poszáták, gulipánok, szalonkák. A darvak! A hírekben pedig naponta bemondják majd, merre járnak éppen. Mit és kit látnak éppen. Ki az, aki megáll homlokát törölni, s felnéz, kérdezi, hová mentek nagy madarak? S üzen. A hírekben bemondják majd, ha éppen a Szahara felett repülnek. Amikor átrepülnek Gibraltáron és a Boszporuszon. Akkor már készülünk… Jön a tavasz! És minden falu ünnepel, mikor első gólyája fészkére száll. És a rádió szándékosan a hírekben tudósít majd. Micsoda ünnep lesz!
Aztán szándékosan a hírekben naponta többször bemondják majd, melyik ország nemzeti ünnepe van, s köszöntik itt élő polgárait…
Mit gondolnak, mire lenne szükség, hogy így legyen?


2005-02-01