Különóra

Az aula tele volt fiatalokkal. Nagyobb részük táncolt, néhányan az oldalt elhelyezett asztaloknál ültek. Beszélgetni aligha tudtak a bömbölő zenétől, de úgy látszott, megvannak a nélkül is. Cikázó színes fények ostorcsapásai tarkázták a rángó tömeget.
-Kísértetek orgiája! – kiabálta Cakó.
-Akarsz felmenni? – szólt vissza a mellette álló szőke fiú.
-Aha! Menjünk!
A széles lépcsősor szegélyén komor tekintetű férfiak sorfala őrködött. Széchenyi orrán valami kékes folt terjengett, Pázmány Péter arcmását rendre piros és sárga pöttyök sorozata pásztázta végig. A forduló félhomályában Mikszáth pipázgatott csendesen.
- Nézd! – mutatott lefelé a szőke. - Innét sokkal jobban látszik! Egyszerre vonaglik az egész. Itt a lámpák se villognak a szemedbe.
- Csináljunk egy kis áramszünetet? – nézett rá Cakó, miközben intett a fejével, csak hülyéskedik. – Pia van?
- Előfordul.
- Hát egyéb?
- Egyéb? Nem, nem hiszem. Remélem nincs.
Az emeleti folyosón kétoldalt nyílottak a termek Magas kétszárnyú ajtó mindegyiken. Az utolsóból vékony fény szűrődött ki. Idáig már inkább csak a dob monoton püfögése ért el.
- Rugdald meg az ajtót! – bökte oldalba Cakót a szőke.
- Minek? – csodálkozott a másik.
- Minek! Azért.
A szőke kétszer megrúgta az ajtót a cipője orrával, mire az pár pillanat múlva kinyílt. Erős fény esett ki a folyosóra, elvakítva a homályból érkezők szemét.
- Te vagy az, Fete ? – nézett ki egy bajszos fiatalember.
- Én. Sziasztok! – lépett be hunyorogva a szőke. – Hoztam egy új krapekot!
A helyiségben nyolc- tíz fiú lehetett. Kezük ügyében egy-egy könyv. Láthatóan beszélgetésüket szakították meg az érkezők.
- Cakó! – emelte fel mutatóujját bemutatkozásképpen a „krapek”. – Kanbuli? – nézett körbe a bent levőkön.
- Gyere, ülj le! – mondták többen is, ügyet sem vetve a megjegyzésre.
- Van valamid? – kérdezte egy szemüveges, aki az asztalon ült.
Cakó szabadkozva vonta meg a vállát. Nem ivott alkoholt, a füstöt meg egyenesen utálta.
- Bocs, nem tudtam, hogy van beugró…
- Várj, várj! Nem arról van szó! – szakította félbe a szőke. – Itt mindenkinek van valamije. Érted? Rejtő. Csontbrigád.
Cakó felhúzta a szemöldökét, zavartan vakargatni kezdte a fejét. Erre nem számított. Aztán beindult az agya. Fécamp, Pokoltető… A Vak, Akinek Lámpása Van. Nem is hülye kérdés – gondolta. Jobban körülnézett a teremben. Nagy szekrények álltak bent, kettő nyitva, polcaikon könyvek. Az asztalokon is feküdt néhány kötet. Pillantását észrevéve a szőke a könyvek felé indult.
- Ma kik vannak műsoron? – kérdezte.
- Vajda, Váci, Sinka, József Attila. – sorolta a bajszos.
A szőke felemelt két könyvet az egyik asztalról. Visszalépve Cakó felé nyújtotta őket.
- Az a szabály, hogy lehetőleg verscímekkel beszélgetünk. Nem árt, ha a tartalom is ül... Szabad felolvasni is! - mondta évődve, aztán leült.
- Van! – szólalt meg váratlanul, örömteli hangon Cakó. Van egy medálom, könyvecskét formáz, idézet van beleírva. Most nincs nálam.
- Milyen idézet? – kérdezte egy hang.
- Ha a sikert, kudarcot bátran állod,
Nem tudta folytatni, mert valaki közbevágott:
- Kiplingtől. Bocs!
- Szóval – folytatta Cakó – ha nem veszted fejed, amikor zavar van, ha várni tudsz, és várni sose fáradsz, tiéd a Föld és minden, ami rajta van, és ami a legtöbb: ember leszel, fiam!
- És miért nem hordod? – szólt valaki némi rosszallással.
- Nnnem szeretném elveszíteni, vagyis…De azért az idézet velem van!
- Szóval akkor a tiéd? – kérdezte egy tar fejű.
- Gondolom. Sokszor eszemben van. Azt hiszem, tartom hozzá magam.
- Vagy te vagy az övé! Nem lehet? Mert ugye, barátom, ha tartod magad hozzá, akkor alkalmazkodnod kell?
- Kell, de nem ám az idézethez, kisapám, hanem ahhoz, amit jelképez! Az pedig egy rendszer, ha akarod életmód, kisfiam! Ne felejtsd el! – egészítette ki a bajszos.
A kiegészítés úgy látszik azt jelentette, hogy visszazökkentek a rendes kerékvágásba, mert innen is, onnan is megszólaltak, egymás szavába vágva.
- Hogy kié a Föld? Meg ami rajta van?
- Kösz, akkor most állat vagyok?
- Várjatok! Ember leszel?! Eddig úgy tudtam, tűzoltó leszel s katona!
Csattanás szakította félbe a mondatot, mire mindenki elhallgatott. A szőke ütött az asztalra. Feléje fordultak.
- Stop! József Attila. Ez jó!
- Mi a jó? – így a kopasz.
- Az, hogy talán nem bírta a gyűrődést! Na, most akkor ember volt, vagy sem? – felelt a szőke.
Csend lett. Ki–ki maga elé nézett. A hallgatásban az a jó, hogy bízni lehet az egyetértésben. Nem kell magyarázni, nincs szükség válaszokra.
- Sírnivaló – szólalt meg végre a szemüveges.
- Ember, ne félj! De ezt inkább felolvasom – mondta a köpcös a könyvekhez lépve.
Rövid lapozgatás után olvasni kezdett:
-. Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, - törődj belé, ma nem tudunk szeretni. Szemeidből a csillogás kihagy, megtanulnak a dolgokra meredni. Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi, áttetsző, síkos állkapcsát a fagy meghordozza az egeken. Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj. - József Attilától – tette hozzá, és becsukta a könyvet.
- Útjának nincs semmi jele! – idézett újra a szemüveges.
- Ne marhulj - vitatkozott vele a köpcös -, hát a terek, utcák, díjak?
- Kutyaszar! – vágta rá tömören a szemüveges.
- Az?! – kérdezte dühösen a tömzsi. – Sinkának még egy szobra sincs!
- Nem azért mondtam! – védekezett a szemüveges. Különben a szoborról egyáltalán nem Sinka tehet. Sőt! Talán örülhet, hogy nincs neki. Jártál te már a tizenharmadik kerületben? Én ott lakom. A József Attila szobor körül a parkban vastagon áll a kutyaszar, barátom!
- Igaz! – tette hozzá a kopasz. Jártam ott. Bokszmeccsen, a művházban. Öt centi hó, tíz centi szar.
- Kész a leltár! – állapította meg Cakó.
- Még nem elég! – intett a szőke. Az országház mellett is van szobra, de onnét nem a dinnyehéjat, a hegyeket se igen látja, gyönyörű szép bokor virul az orra előtt!
- Csak ennyi kell! – kiáltott fel a szélső asztaltól valaki. – Váci Mihály szerint – tette hozzá, egy kötetben lapozgatva.
- Nem kell kiabálni! Ezt is ő mondta! – intette a köpcös. – A vers sugárzik – nem kell kiabálni. Megírni, elmondani nem kell nagy pódium, elég a sámli…
Közben Cakó emelte szólásra a kezét:
- Nem én kiáltok, - nézett fel a könyvből – a föld dübörög! Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,…
Mormolás, papírlapok suhogása, közbevetett szavak, csend. Az idő múlt. A hangok visszahullottak a fekete ablakokról a neonfénybe, vissza a könyvlapok közé.
- Gyalog szerettem volna jönni,
- Ha érdemes, ha nem…
- Nem úgy van ám…
- Úgy ám, bizony atyafiak…
- Nekem mindegy…
Aztán kevesbedett a szó, szaporodtak a moccanások. A bajszos az órájára nézett.
- Menjünk? – kérdezte.
A többiek nem tartották szükségesnek a választ. Felkászálódtak, elrakták a könyveket, s indultak. Az utolsó lekapcsolta a villanyt. Együtt mentek le a lépcsőn. Kifelé mentében a szőke visszanézett a lépcsőforduló felé. A színes foltok kavalkádját nézte.


1998.