Kitett fenyők

Kisfiamnak, aki majd egyszer
talán megérti, s azoknak, akik
sohasem fogják megérteni.



Így ünnepek táján minden évben eszembe jut egy kis emlék. Elmondom.
Egy régi karácsony után jártomban – keltemben valami hulladéklerakó hely mellett vitt az utam, amikor megláttam egy fácskát. Levelei már lepotyogtak, ágai csontvázként meredeztek, egyszóval vigasztalan látványt nyújtott, ahogy a szél ide – oda döcögette a tejeszacskók meg konzervdobozok között. Azt ugyan nem állíthatom, hogy úgy hajították a sok lom közé, ahogy a kilyukadt bádogvödröt vagy elnyűtt esernyőt szokás, esetleg messziről meglódítva, mintegy végérvényesen megszakítva evvel minden további gondoskodást, féltést és igényt. Nem, ezt egy karácsonyfával talán senki nem merné megtenni. Mindenesetre megálltam, tűnődtem kicsikét az elmúlás mibenlétéről, s közben néztem a fát. Nem vettem le a szemem róla. Ahogy tovább néztem, valahogy feloldódott szomorúsága, valahogy vidámabbnak kezdett tűnni előttem. Csak hónapok múltán jöttem rá, mi lehetett az oka.
Emlékeznek, hogy éktelenkednek az üres szaloncukor papírok a kiszolgált fenyőn? Nos, annak a fácskának a csúcsán egy csillogó, kövér papír hintázott súlyosan, olyan, amilyet elsőként szoktak felakasztani az ünnep tiszteletére.
Azóta én a legfelső cukrot kibontani nem hagyom. Ha mégis megteszik, legfeljebb a fejem csóválom, és arra gondolok, talán nekik kellene eltüzelniük néhány fenyőt…


1994