Más kép, másképp

"Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,"

/Petőfi/



Hirtelen megremeg a föld. Messziről, lágyan, mintha a mámoros nyári hőségben szendergő gyermek bölcsőjét lökné meg a szerető anyai kéz. De ez a lökés, vagy remegés nem simul bágyasztó ringássá, hanem sebesen közeledve rémisztő dübörgéssé erősödik. Félelmetes érzés. Remeg a föld, remegnek a fűszálak, még a levegő is remeg. Mégis láthatatlanul és kiszámíthatatlanul csap le a vész. Iszonyat és rémület vesz erőt mindenen, eszeveszett, tanácstalan futkosás kezdődik az életért. A könyörtelen kolosszusok pedig eltaposnak mindent, ami a talpuk alá kerül.
Hullák és sebesültek mindenfelé. Földbe taposott alaktalan roncsok, felismerhetetlen szerves pép, ami percekkel előbb még test volt és élet. Megcsonkított, megnyomorított lények vergődnek és vonszolják magukat odébb, mintha odébb lenne menekvés, de csak a lassú , keserves halál vár, vagy talán a remény, hogy a következő majd megrövidíti a szenvedést. A legrosszabb pedig, hogy mindeközben jajszó is elvétve hallik, csak a dübörgés, a mindent átható dübörgés.
Aztán egyszerre vége. Kisvártatva, mintha mi sem történt volna, újra hallani a szellő susogását, az egyik nyárfán megszólal a sárgarigó, amott egy vércse repdes. Élni kell.


Megmondaná valaki, hogy hol kezdődik és hol ér véget a líra és a költészet?